Hetedik fejezet

Sziasztok! ^^

Egy kissé későn, de hoztam egy újabb fejezetet és egyre több titok lát napvilágot. Örülnék egy kis visszajelzésnek, hogy tetszik e, vagy szerinted mit kéne másként csinálnom, hogy jobb legyen. :)

- Te mióta vagy itt? És miért tartanak itt titeket? Mit akarnak veletek csinálni? Ezt Victorie és William művelték veletek? - csak úgy ömlöttek belőlem a kérdések. Mindent tudni akartam.

- Mindenki más korban kerül ide, de fogalmunk sincs, hogy mi alapján hoznak ide. Állítólag van valami, amiben mind hasonlítunk egymásra és nekik amiatt a dolog miatt vagyunk fontosak és azért akarnak minket felhasználni. Kísérleteznek rajtunk. Minden nap két embert visznek el - nem tudjuk miért pont őket - és többé nem is látjuk őket. Szóval mindenki rettegve várja a másnapot, nehogy sorra kerüljön.

- Jesszusom, ez borzasztó. Jason,-  fordulok felé - ki kell derítenünk, hogy mit akarnak tőlük. Vagy esetleg tőlünk. Hiszen nekünk sem mondták el az igazat.

- Ha majd megtudtok valamit, szóljatok kérlek. Mi is szeretnénk tudni mi folyik itt.

- Persze, ez csak természetes. Most rögtön indulunk is, hátha megtudunk valamit.

Alighogy felértünk a szobánkba, Victorie üdvözölt minket.

- Sziasztok, drágáim. Ideje ebédelni. Utána pedig elmehetnénk vásárolni, hiszen megígértük nektek - mosolyog, de látszik az arcán, hogy a háta közepére kíván minket. Nem hiszem, hogy foglalkozni akarna velünk, tudják hogy kutatunk a kis titkuk után.

- Persze, nagyon szívesen - erőltetek egy mosolyt az arcomra. Gondolom, így esetleg ki is deríthetünk valamit.

Ebéd után beszálltunk hát a kocsijukba és elindultunk vásárolni. Rengeteg boltba mentünk be és mindenhol nagyon drága holmik voltak. Azt már tudjuk, hogy azért van annyi pénzük, mert ők az uralkodóink. De hogy miért nem mondták ezt el nekünk? Hiszen ez egy jó dolog. Nélkülük sehol sem lennénk..

Már kezdtem elfáradni a sok császkálásban, amikor egy újabb bolt felé vettük az irányt. Szóvá is akartam tenni, hogy bőven elég lesz ennyi ruha, ez egy hadseregnek is elég lenne - de komolyan. Amikor épp megcsörrent Victorie telefonja, így inkább csöndben maradtam, hátha kiderül valami.

- Á, helló, Dr. Parker..... Igen, már elküldtem pár emberemet újabb szállítmányért.. Igen, mondtam nekik, hogy csak olyat hozzanak, amin rajta van a jel... Apránként visszük át őket, nehogy feltűnést keltsünk. Már így is felhívtuk magunkra a figyelmet - felénk pillantott és észrevette, hogy őt bámuljuk. Most már suttogva folytatta, így jobban kellett koncentrálnom, hogy értsem a beszélgetést. - Persze, kiképezzük őket.... Igen, igen. De figyeljen Dr. Parker, most le kell tennem - már a kezével is takarta a telefont, úgy beszélt. - Majd visszahívlak, ha egyedül leszek. Viszlát - elrakta a telefont a zsebébe és magára erőltetett egy mosolyt. - Nos, akkor hova is akartunk menni?

- Én legszívesebben hazamennék - válaszolt Jason. - Kikészülök ettől a sok bolttól. Tudja, nem nőből vagyok, és egy pasinak egy életre elég ennyi vásárlás - erre Victorie felnevetett.

- Ohh, hát persze. Azt hiszem, úgy is eleget vásároltunk már. Esetleg egy sütihez lenne még kedvetek?

- Miért is ne?! - vágtam rá, újabb információ reményében.

Beültünk egy nagyon elegáns cukrászdába és a kínálatot vizsgálhattuk. Én brownie-t választottam vanília fagyival és málnával a tetején, Jason egy duplacsokis muffin mellett döntött csokidarabkákkal és tejszínhabbal a tetején, Victorie pedig egy epres sajttortát rendelt.

- Kimegyek egy pillanatra a mosdóba. Rögtön itt leszek - állt fel Victorie. Szerencsére elfelejtkezett a telefonjáról, így kapva-kapva az alkalmon utánanyúltam.

- Lorine, ezt nem lenne szabad! - állított le Jason.

- De muszáj kiderítenünk bizonyos dolgokat. Rossz érzésem van velük kapcsolatban. Szerintem nem teljesen tisztességesek - meg sem vártam mit reagál, már fel is oldottam a kijelzőt és az üzeneteket böngésztem. Először is azt a bizonyos Dr. Parker-rel folytatott beszélgetést akartam megnézni. Már éppen megnyitottam és bele is kezdtem az olvasásba: "Lorine-nak és Jason-nek nem szabad megtudnia, vigyázzon jobban! Hiszen tudja, hogy a szüleik.."

És akkor betoppant Victorie. Át sem gondoltam, hogy mit teszek, ösztönösen zsebre vágtam a telefont.

- Mmm, de jól néznek ki. Az ízük is biztosan finom. Jó étvágyat, drágáim! - pillantott ránk Victorie, azzal pedig nekikezdett a süteményének. 

Szerencsére Victorie nem vett észre semmit, így a telefon nálam maradt. Folytathattuk hát a kutatást Jason-nel, ezúttal biztonságban.

- Szóval.. - kezdtem neki újból az olvasásnak: - Hiszen tudja, hogy a szüleik árulók. Túl sokat tudtak, sőt az egyikük teremtette őket. Ezért kellett meghalniuk, mert az útunkban álltak. De őket meg kell tartanunk. Még a hasznunkra válhatnak. Ők különlegesek. Azért ne hagyjon nyomot..."

- Nem láttátok a telefonomat? - lépett be az ajtón Victorie. Tekintete a kezembe vándorolt, amiben görcsösen szorongattam a telefont. Tudtam, hogy lebuktunk. Most már úgyis mindegy volt. - Ti mégis mit képzeltek magatokról? - kelt ki magából. Sietősen odajött hozzánk és kikapta a kezemből a telefont. - Mit akartok megtudni drágaságaim? Nekem nincsen előttetek titkom. Csak annyi, hogy imádlak titeket - mosolygott. - De ha még egyszer ilyennel próbálkoztok... Annak nem lesz jó vége - látta, hogy mennyire megszeppentünk, így igyekezett megnyugtatni minket: - Na de nincsen semmi gond, ettől még ugyanúgy szeretlek titeket - azzal odahajolt hozzánk és egyenként egy puszit nyomott az arcunkra, majd kisétált.

- Hát ez furcsa volt - szólalt meg Jason a hosszas csönd után.

- Igen, egyértelműen titkol valamit. És többet is ki kell derítenünk. Kerül, amibe kerül.

Hatodik fejezet

Sziasztok! ^^

Tudom, hogy tegnap kellett volna hoznom a részt, nagyon sajnálom. De remélem kiengesztel titeket ez a rész, amiben újabb titkokra derül fény, igaz még csak érintőlegesen, de egyre több mindent fogtok megtudni.

Jó olvasást! :)

- Szerbusz, Lorine! - lépett be a szobámba Victorie. - Hallottam, hogy kerestél. Esetleg most lenne kedved egy kicsit kutakodni a könyvtárban? - kérdő tekintettel néztem rá, ezért folytatta: - Tudod a családod után..

- Ja, igen. Persze.

El is indultunk a könyvtár felé, jó lassacskán, hogy meg tudjam jegyezni az odafelé vezető utat. A könyvtáruk eléggé hatalmas, rengeteg polc sorakozik ott és több emeleten keresztül.

- Hű! - csak ennyit tudtam kinyögni. Tényleg annyira hatalmas volt, még a városi könyvtáraknál is sokkal nagyobb.

- Gyere utánam, azt hiszem itt kéne keresnünk - követtem Victorie-t és egy csomó családdal kapcsolatos könyvhöz vezetett. - Tudod, itt van minden, amit a családról tudni kell és vannak még feljegyzések is a lakosokról és családjukról. Viszont ezek titkos informácikók, szóval kérlek ne add tovább őket!

- Persze, nem fogom. De miért van akkor nálatok? Nem a hivatalban kéne hogy legyenek? Esetleg a királynál, rendőrönél.. Nem is tudom hol szoktak lenni ezek, de hivatalos információk.

- Ó, kincsem, emiatt ne fájjon a szíved. Törvényesen van nálunk, nyugodtan kutakodhatsz, csak tényleg ne szólj róla senkinek.

- Ígérem!

Azzal hozzá is láttunk, hogy valamit kiderítsünk a családomról. Először az én nevemet próbáltuk megkeresni a gyerekek között. Elvileg ABC sorrendben kellene lenniük, de eléggé össze vannak kutyulva, szóval sorba kellett rendeznünk. El is kezdtük, de sajnos eléggé lassan ment és már kezdett besötétedni. Egyszer csak megpillantottam a királyi család gyermekének az aktáját.. És az a név.. Hiszen én őt ismerem.

- Lorine, itt az ideje mennünk, már későre jár. Menj fel szépen a szobádba, majd szólunk, ha jöhettek vacsorázni.

- Ömm, persze - becsuktam az aktát és felbotorkáltam a lépcsőn. Egyenesen Jason-höz indultam, erről neki is tudnia kell. De persze miért is lett volna a szobájában?! Az túl egyszerű lenne. Meg kell keresnem.. Hát jó! Hátha találok megint egy titkos rejtekhelyet.

A kert felé vettem az irányt. Úgy emlékszem, ott találkoztak Melanie-vel, hátha most is vele van még. Kimentem hát a bejárati ajtón és úgy döntöttem, balra fordulok.

Már egy ideje sétálhattam, a lábaim is kezdték felmondani a szolgálatot a talán órák óta tartó hiábavaló keresés miatt, így nem is csoda, hogy megbotlottam valamiben.. Ráadásul el is estem és a ruhám is koszos lett miatta. Felállok, hogy megnézzem a baj okozóját - közben észreveszem, hogy ügyetlenségemben a tenyeremet is lehorzsoltam. Megfordulok, leguggolok és félresöpröm a leveleket a kiálló valamiről, hogy jobban megnézhessem. 

De hiszen ez egy csapóajtó! Egy újabb titok.. Éppen kinyitnám, de lépteket hallok közeledni.

- Lorine, te mit csinálsz itt? - hallom meg mögülem Jason hangját.

- Csak téged kerestelek és megbotlottam.

- Jajj, te! - kuncog. Most pillantom meg az oldalán Melanie-t, aki dühös pillantásokat lövell felém. - Nem is te lennél! De inkább gyere! Mennünk kell vacsorázni - azzal megragad és  maga után húzva visz az étkező felé, rá es rántva a duzzogó Melanie- ra.

Mikor megvacsoráztunk, Melanie szerencsére már nem loholt Jason után, így el tudtam mondani neki mindent, amit ma észrevettem. 

- Mi van? - tátott szájjal bámult rám. - Azt mondod, Melanie a királyi család lánya? Ez lehetetlen.. Az azt jelentené, hogy..

- Igen, a királyi család házában lakunk - fejeztem be helyette a mondatot. - De gondolj csak, bele! Miért titkolnának egy ilyen lényeges információt? Kik ők valójában? És..

- Ne vádold őket! - szakít félbe. - Még semmit nem tudunk. Lehet, hogy csak azt akarják, tekintsünk rájuk a szüleinkként és ha már ezt elfogadtuk.. Akkor el fogják mondani. De ez most mindegy is. Először foglalkozzunk azzal, amit a múltkor találtunk ketten. Emlékszel még az útvonalra?

- Igen, de a kódot nem tudom.

- Az nem is gond. Én megjegyeztem.

- Szuper vagy! - ugrok a nyakába.

- Tudom, sokan mondták már - dicsekszik. - Köztudott, hogy odavannak értem a lányok.

- Chh! - csapok a vállára. - Ha a köztudotton saját magadat érted, akkor biztos. De egyébként senki más nem tud róla. - nevetek.

- Hékás! Igenis sokan tudják, hogy én egy igazi nőcsábász vagyok.

- Ahaaaa. Ezt nehezen hiszem el.. Mondjuk Melanie lehet tudja.

- Hát nekem is van egy olyan érzésem. De nem is tudom... Olyan furcsának tűnik. Van benne valami nyugtalanító.

- Ja, mondjuk hogy egy hárpia?! - vonom fel a szemöldököm.

- Nem, aranyos meg minden, csak...

- Hagyjuk, nem érek rá, hogy a boszit elemezzük. Inkább kutassunk!

Végre elindultunk és sikeresen oda is találtunk. Csöndesen mentünk, így nem is vett észre minket ezúttal senki. Jason beütötte a kódot - a kis zseni -, így végre bejutottunk a titkos ajtón túlra. Vaksötét volt, de szerencsére kitapintottam a falon egy villanykapcsolót, ami pislákolások közepette láttatni engedte őket.. Igen, embereket. Úgy látszik, a királyi család tényleg titkol valamit. Több százan, sőt, akár több ezren is vannak itt. Mindenki sovány és alszik. Úgy tűnik, éheztetik őket. Ki kell derítenünk, miért vannak itt ők. És hogy miért zárták őket rácsok mögé erre a koszos helyre. Senki nem érdemel ilyet. Borzalmas, ahogyan ők itt élhetnek. Ezt nem hagyhatjuk.

Felébresztünk hát egy vékony, barna bőrű, kopaszra nyírt férfit, aki a negyvenes éveiben járhat, hogy mégis mi folyik itt. Ő készségesen beszámol nekünk mindenről, hiszen már nincs mit vesztenie...

Ötödik fejezet

Üdvözlet hercegnőim! *-*

Itt a kövi fejezet, remélem elnyeri tetszéseteket. Most már egy kis izgalmat is belecsempésztem nektek! :)

Míg hozom a következőt, chateljetek, hagyjatok nyomot magatok után , örülnék egy kis visszajelzésnek! :)

Xoxo Davina

Elindultam hát megkeresni Victorie-t, de merre is indulhattam volna? Hiszen nem tudom, hogy mi merre van. Hosszas gondolkodás után végül elindultam lefele a lépcsőn és az étkező felé vettem az irányt. De sajnos Victorie nem volt ott, így kereshettem tovább. Több helységet viszont nem ismerek még, így találomra elindultam egy irányba. Úgy döntöttem, Victorie szobáját fogom megkeresni, ott úgyis sok időt tölthet el. Minden szembejövő ajtón benyitottam, de egyik se a nekem megfelelő volt. Megtaláltam az egyik fürdőt, egy vendégszobát, még egy fürdőt, és még elég sok, számomra lényegtelen szobát. A következő ajtó, amin benyitottam, nagy meglepetésként ért. Ez ugyanis a kertbe nyílt, de hogy melyik részére, arról fogalmam sincs. Kimentem tehát, hogy körülnézzek, ha már az eredeti akcióm kudarcot vallott. 

A kert óriási volt, de hát mire is számíthattam volna. Rengeteg fa és csodálatos virágok tárultak a szemem elé. Először egy ösvényen indultam el, úgyhogy lehet, hogy ez mégsem a kert lesz, de azért tovább bandukoltam, mígnem egy újabb ajtó elé értem. Ez az ajtó különlegesebb volt, mint a többi. Igaz, azok is nagyon szépek és aranyozottak, de ez egy nagyon régi ajtónak tűnt. Hatalmas volt a magassága és a szélessége egyaránt és volt rajta egy rácsozott kis ablak is, de sajnos nem láttam be rajta, mert elég sötét volt.

- Lorine! - jajj, ne! Elkezdtek keresni. Pedig pont rábukkantam egy érdekes dologra. - Hol vagy, Lorine? Eltévedtél? - William hangja kitartó volt és egyre közelebbinek tűnt. Cselekednem kellett, mielőtt még ideér. Ki akarom deríteni mi van az ajtó mögött. Kinyitottam tehát, az ajtó pedig nagy nyikorgások közepette szabaddá tette a belépést.

- A francba! Ezt nem hiszem el! - szidtam a hülye ajtót. Egy újabb ajtó tárult elém, de az nem nyílt ki. Biztosan valami kódot kéne beütnöm. Na de nem baj, majd visszajövök később. Most sietnem kell, nehogy meglássa William, hogy mit találtam.

Épphogy becsuktam az ajtót, amikor megláttam őt.

- Ó, hát itt vagy Lorine. Már mindenütt kerestünk téged. Eltévedtél, ugye? - meg se várva válaszomat, folytatta, mint egy aggódó apuka. - Hát persze hogy eltévedtél, hiszen körbe sem vezettünk még a házban. Gyere csak! - ragadta meg a kezemet, majd átkarolta a vállamat és úgy haladtunk tovább. - Biztos, hogy eltévedtél? - Álljunk csak meg! Miért gyanusít engem? Azt hiszi, hogy felkeresem ezt a valamit, miközben azt sem tudom hogy mi ez? Hát ez jó! - Kit kerestél? Hova indultál? Jól vagy, nem esett semmi bajod? - Csak úgy záporoztak a kérdések, alig jutott időm válaszolni.

- Igen, eltévedtem. Victorie-t kerestem, mert megígérte nekem, hogy megmutatja merre van a könyvtár. Egyébként jól vagyok, nem történt semmi.

- Akkor jó. Majd megmutatom neked én a könyvtárat, Victorie most nem ér rá. Később pedig körbevezetünk majd a házban.

- Ó, most már nem szükséges. Inkább megvárom Victorie-t. Most Jason-nel szeretnék beszélni. - Nem akartam vele menni, mert utána akartam járni ennek a rejtélyes ajtónak. Ezt pedig előtte meg kellett beszélnem Jason-nel.

- Biztos? - mikor bólintottam folytatta. - Hát jó. Akkor visszakísérlek a szobátokhoz, hátha nem találnál vissza.

Az út többi része szótlanul telt. Nem akadt semmi közös témánk, de nem is baj. Legalább sikerült memorizálnom, hogy melyik ajtón mentem be az előbb. Így majd meg tudom mutatni Jason-nek is.

Mikor felértünk, végre otthagyott és átrohanhattam Jason-höz. 

- Jason! Hírem van!

- Igen? És mi az?

- Hát.. Ugye rajtunk kívül nincs most itt senki? - néztem körbe.

- Nem. Az előbb ment el Melanie.

- Várj! Mit keresett nálad Melanie? Máris kebelpajtik vagytok? - már válaszolt volna, de leintettem. - Jó, majd ezt útközben elmondod, de most figyelj! Találtam egy titkos ajtót, amit egy kód véd. Gyere, ezt meg kell nézned! - ráncigáltam magam után, de nem nagyon akart jönni.

- Ha titkos, akkor szerintem nem kéne megnéznünk. - na igen. Jason sosem szeretett bajba kerülni és most sem hazuttolta meg önmagát.

- Ugyan már! - legyintettem. - Nem hiszem el, hogy te nem akarod megtudni mi van az ajtó mögött!

- Hát..

- Na, látod!

- Jól van, de ha bajba keveredünk miattad.. megint - tette hozzá a nyomaték kedvéért. - Akkor jössz nekem egyel!

- Persze, persze. Majd kapsz valamit engesztelésül, mint mindig. Most pedig gyere és meséld el, mi történt Melanie-vel.

- Hát jó.. Szóval éppen olvasgattam, amikor beállított Melanie. Beszélgetni akart velem, de igazából semmi extra nem került szóba. Azt hiszem, csak a közelemben akart lenni, ennyi az egész. De megbeszéltük, hogy legközelebb a kertben találkozunk.

- Áhá! Szóval lesz legközelebb. De kis cukik lehettek! - mosolyogtam rá. - Igaz, hogy nekem nem szimpi, de ha neked tetszik..

- Egy szóval sem mondtam, hogy tetszik! - állított le.

- A szád ezt mondja, de az arcod olyan mint a paprika. - erre már nem tudott mit mondani, így elengedett. - De most ne keltsünk feltűnést, azt hiszem nem nagyon akarják, hogy errefele mászkáljunk... - azzal kinyitottam az ajtót, így Jason nem tudott mit szólni. Oda is értünk a következő ajtóhoz, így azt is megmutattam neki. Míg elcsodálkozott, kinyitottam azt is, így a kódos ajtóval találtuk szembe magunkat.

- Hmm, úgy látom ezt az ajtót számok nyitják - hunyorgott. - Biztosan valami születési szám, vagy valami egyszerű. Lehet, hogy a lányukkal kapcsolatos - mikor kétkedve néztem rá, folytatta: - Tudod, az emberek többsége nagyon egyszerű jelszavakat ad meg. Ilyen például a kutyájuk neve, de mivel ezt szám nyitja és nekik nincs is kutyájuk, ezt elvethetjük. A másik leggyakoribb a születési szám, így azzal kell próbálkoznunk. Ha ez sem jó, akkor jöhet a következő leggyakoribb.

- Igen, és mi az?

- A lakcím. A mi esetünkben, mert egy újabb dolog kiesett, mivel a betűk nem játszanak.

- Hű. Te aztán okos vagy!

- Köszi - mosolygott, így a kis gödröcskéi megjelentek az arcán. - De most induljunk vissza. Kiderítjük, hogy mikor születtek és ha ez megvan, visszajövünk.

Éppen kimentünk az ajtón, amikor dudorászásra lettünk figyelmesek. De hiszen ez Victorie! És ő tuti nem tévedt el, biztosan okkal van itt.

- Jason! - suttogtam. Értetlenül bámult rám. Úgy látszik, ő nem vette észre. Suttogva elmagyaráztam neki, majd intettem, hogy bújjunk el a bokrok mögé. Szerencsére nem vett minket észre. Bement az ajtón, de nyitvahagyta, így utánalopakodtunk. Figyeltem, hátha ki tudom olvasni a kódot, de sajnos reménytelen volt. A sötétben nem láttam a számokat, amiket beütött. Szomorúan kullogtam visszafele, Jason pedig követett.

Csöndben kullogtunk fel a szobákig, nehogy észrevegyenek. Épp kérdezni akartam Jasont, hogy látta e a kódot, vagy hogy kezdhetjük e a kutatást, amikor betoppant Melanie.

- Hellóka! Jason, lenne kedved most kijönni a kertbe? Körbevezetlek kinn és közben mesélhetnél nekem magadról - mondta, de engem észre se vett... Vagy inkább nem akart észrevenni.

- Ömm.. Persze, csak még Lorine-nal szeretnék váltani pár szót. Négyszemközt. Addig kimennél később? - eléggé kedvtelenül, de kisétált a szobából. - Figyelj! Nem szeretném megbántani Melanie-t, ezt te is tudod. Folytathatnánk később a keresést?

- Persze, menj csak! Te kis lovag! - nevettem. Kicsit bántott, hogy itthagyott, de látszott rajta, hogy tényleg tetszik neki Melanie.

Dorothy Blog Award

Szépséges Hercegnőim!
Képzeljétek, nemrég megkapta a blogom élete első díját, aminek el sem tudom mondani mennyire örülök. Boldog vagyok, hogy van, akinek tetszik az alkotásom és értékeli is.
Köszönöm szépen a díjat Nicolette F.-nek!
Ez a díj egyben egy kampány is, tehát aki kapta az majd rakja ki a blog oldalára.






( A képet nem tudom beilleszteni > < Tudom, nagyon béna vagyok, majd valamikor megpróbálom újra, de a blog oldalára sikerült kiraknom. )

Szabályok:

• Köszönd meg a díjat, és tedd ki, kitől van! ✓
• Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad! ✓
• Írj 12 dolgot annak a blogjáról, akitől a díjat kaptad! ✓
• Írj 12 dolgot a saját blogodról! ✓
• Válaszolj a 12 kérdésre! ✓
• Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban! 
• Kommentelj annak a blogján az egyik fejezethez, akitől kaptad, ugyanis mindenkinek jól esik a visszajelzés! Ez lehet kritika, véleményezés, vagy az esetleges tetszésed kifejezése. A lényeg, hogy építő legyen. ✓
• Cseréljetek linkeket is! Rakd ki azt, akitől a díjat kaptad, és írj neki, hogy tegyen ki ő is. ✓
• Küldd tovább legalább 12 embernek! (Ez azért kell, hogy mindenkihez eljusson.) 
• Ha beszállsz ebbe a „díjrendszerbe”, kérlek, gondoskodj róla, hogy az „oklevél / képecske” linkje mindig erre az oldalra vezessen, hogy aki nem értené, mi is ez, az is értesüljön róla. ✓
• Az utóbbival együtt megkérnélek, hogy tedd ki látványos helyre az alábbi képecskét a linkkel együtt. Ennek oka megint csak a kampány népszerűsítése. ✓

12 dolog Nicolette F. történetéről

•  Caitlin különleges képességgel rendelkezik.
• Emiatt bekerül egy különleges iskolába.
• Megismeri Eliotot, aki sok mindenben a segítségére lesz.
• A tehetsége szerinte nem is nagy szám.
• Az iskolában vannak akik az eszük, erejük miatt kerültek be. Tehát többféle tehetségű diák van.
• Caitlin nem túl jó a reál tárgyakból.
• A design nagyon szépre sikeredett.
• Caitlin kezdetben vizsgálatokon és felméréseken megy keresztül.
• Eliot és Kara sokszor ellenségeskedik egymással.
• Az iskolában lifttel közlekednek.
• Damian és Kara a legjobb barátok.
• A történet nagyon egyedi, egy elképzelt világban játszódik. Érdemes olvasni! ;)

12 dolog a saját blogomról

• A főszereplő Lorine, aki árvaházban nőtt fel.
• Jason a legjobb barátja már kiskora óta.
• Végre örökbe fogadják őket.
• Az új családjuk nagyonis jómódú.
• Nekik van egy vérszerinti lányuk, Melanie.
• Melanie nem kifejezetten kedveli Lorine-t, Jason-t viszont annál jobban.
• Victorie és William nagyon kedvesek hozzájuk és mindent meg akarnak adni nekik.
• Lorine nem ismerte a családját, ezért most kutatni kezd utánuk.
• Nagyon szeret fotózni.
• A történet leginkább disztópiára hasonlít.
• Jason is alig ismerte családját.
• A design nem saját készítésű. Köszönet illeti érte Nagy Dorinát!

Válaszaim


1. Caitlin. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, egysterűen csak közel érzem a személyiségét magamhoz.
2. Igen, nagyon megfogtak a szereplők és a történések.
3. Igen, vannak.
4. Igen, nagyon szépen fogalmazol és emiatt el tudom képzelni.
5. Mindenképp. Szerintem nem kell rögtön a történet közepébe vágni.
6. Nem! Nagyon egyedi, sehol nem találkoztam még hasonlóval.
7. Talán Kara, amiért néha ellenségeskedik a többiekkel.
8. Nincsen.
9. Igen, szerintem másképp kicsit furcsa lenne. Legalábbis nekem így tetszik.
10. Igen, nagyon ügyes vagy!
11. Nem unatkoztam sehol.
12. Igen, már előtte is olvastam a történetet.


Kérdéseim


1. Mi a véleményed a főszereplőkről?
2. Kit kedvelsz, és kit utálsz a legjobban? ( ha van ilyen )
3. Valósághűnek találod a történetet?
4. A fejezetek hosszúsága megfelelő vagy esetleg túl rövid?
5. Leíró részből vagy párbeszédből kéne több?
6. Vannak váratlan fordulatok vagy kiszámítható a történet?
7. Szerinted jó a fogalmazásom vagy még gyakorolnom kéne?
8. A design tetszik vagy látsz benne valami hibát?
9. Hogyan találtál rá a történetre?
10. Tetszik a történet? Vagy egy kissé unalmas?
11. Szerinted megfelelő mennyiségű benne az izgalom, esetleg nem túl lassú a történet?
12. Ha nem kaptál volna díjat akkor is elolvastad volna a történetet?


Díjazottjaim


1. Elveszve a sötétségben
2. Montaguek és Capuletek
3. Szerelem a neten
4. Unwanted - Felesleges
5. Angyali érintések
6. Az utolsó előtti esély




Jelenleg nem olvasok több blogot, úgyhogy most csak ennyi díjat osztok ki. De ha máshova is feliratkozok, akkor bővítem a listát.

Negyedik fejezet

Sziasztok! *-*

Meg is hoztam a következő fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. Örülnék neki, ha lenne egy kis visszajelzés kommentekben vagy chatben, hogy tetszik e a történet.

Addig is jó olvasást! ^^

Még egy kicsit ott maradtam a szobámban és elgondolkoztam, hogy vajon honnan van ekkora házuk. De ennek majd később utána járok, mert most le kéne mennem az étkezőbe.

Le is ballagtam a lépcsőn, majd balra fordultam és ott volt az asztal, azzal a rengeteg kajával. Szóhoz sem jutottam. Azt hiszem, jól fogok lakni. Minél több mindent meg akarok majd kóstolni.

- Sziasztok. Nagyon jól néz ki ez a rengeteg étel - dicsértem a szépen megterített asztalt.

- Nyugodtan egyél csak, ami megtetszik - mosolygott rám Victorie - Be is mutatnám nektek a lányunkat, Melanie-t. Ő a vérszerinti lányunk. Majd jobban megismerkedhettek, remélem találtok majd közös elfoglaltságot!

- Persze, ebben biztos vagyok - mosolyogtam én is.

- Akkor lássunk is hozzá! - szólalt meg az újdonsült apukám.  El is kezdtünk szépen, csöndben falatozni. Már kezdett kínos lenni ez a hosszú csönd, amikor Melanie megszólalt:

- Jason, te miket szeretsz csinálni? 

- Hát, nem is tudom... - folytatta volna, de Melanie beléfolytotta a szót:

- Ugyan már! - nevetett. Volt egy olyan érzésem, hogy tetszik neki. Egyrészt, mert egyfolytában őt bámulta, meg a lányok felismerik egymás között az ilyesmit, másrészt pedig másra nem is nagyon figyelt, senki mással nem törődött. - Biztos van valami, amit szeretsz csinálni. Én például nagyon szeretek vásárolni és persze még sok más dolgot. - Na tessék! Szeret vásárolni.. Ki gondolta volna! Csak rá kell nézni a méregdrágának tűnő cuccaira. Egy újabb buta liba. Na, de nem szabad elhamarkodottan ítélkezni. Lehet, hogy tök jó fej és csak látszatra egy banya.

- Szeretek például fotózni - kezdte Jason. - Bár eleinte nem szerettem, de mivel Lorine szenvedélyesen odavan érte én is kezdtem megkedvelni. Mindig együtt szoktunk fotózni.

- Az nagyon jó lehet! - próbált lelkesedni, de láttam a szemein, hogy most nagyon utál engem. - Én is szeretek fotózni, bár nem vagyok még túl ügyes. Egyik nap majd taníthatnál nekem nehány trükköt, hátha attól majd ügyesebb leszek.

- Persze, szívesen! - mosolygott biztatóan Jason. De hát nem lehet, hogy neki is tetszen ez a banya...

Mi, többiek csak csöndben ültünk, míg lezajlott ez a beszélgetés. Pár perc múlva be is fejeztük a falatozás.

- Ha végeztetek, nyugodtan felmehettek a szobátokba. Majd csinálunk valami közös programot! - lelkesedett ezúttal William, az apukánk. Meglepő volt, mert eddig nem hallottam sokat beszélni. Mindig Victorie hangját lehetett hallani.

Fel is ballagtam a szobámba és éppen elhelyezkedtem az ágyamon, amikor Victorie jött be.

- Szia, Lorine drága! Csak azért jöttem, mert gondoltam, hogy kutathatnánk egy kicsit a családod után.

- Persze, nagyon örülnék neki, de lehetne egy kicsit később? Most szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

- Jaj, hát hogyne! Majd keress meg, valószínűleg a könyvtárban leszek, vagy a szobámban. - Már éppen szólni akartam, hogy nem is tudom, merre vannak, de már késő volt. Kiment a szobámból. Helyette Melanie-t láttam az ajtóban ácsorogni. Arcán széles mosoly ült.

- Hogy vagy, Lorine? Csak nem tetszik neked Jason? Mert akkor ajánlom, hogy szállj le róla, mert ő az enyém. Bármi áron, de meg fogom szerezni magamnak és nem engedem, hogy az utamba állj! 

- Figyelj, én nem akarok semmit sem Jasontól, mi csak nagyon jó barátok vagyunk.

- Ajánlom is! Mert ha ártani mersz nekem, hidd el, nagyon megkeserülöd. És a többiek erről semmit nem fognak tudni, mert engem csak egy aranyos lánynak tartanak.

- Ó, igen? És ha elmondom nekik, hogy egy ostoba bánya vagy? - kérkedtem, de úgy tűnik rossz ötlet volt.

- Egyrészt nem hinnének neked - gúnyosan mosolygott, majd folytatta: - Másrészt, ha bármivel is próbálkozol, akkor megtudod a titkot a te kis mocskos családodról. Igazából Victorie sem akar neked segíteni, csak reményt akar táplálni benned, hogy ne légy olyan szomorú. Te csak egy eszköz vagy, kicsim! - hah, micsoda fráter! Nagyot képzel magáról az biztos! - Fel akarnak használni, hogy megszerezzék amit akarnak. Aztán ha megszerezték, akkor mész vissza az árvaházba. Jason pedig marad, mert ő az enyém lesz.

- Ugyan már! Miket hordasz itt össze? És mi van a családommal? Mi az hogy mocskosak?

- Haha, ha azt hiszed, hogy bármit is mondom róluk akkor nagyon kis butus vagy! Majd szépen utána jársz te magad! - azzal szépen kioldalozott a szobámból.

- Várj már! Az előbb még azt mondtad, hogy te fogod elmondani a kis titkukat, ha bármivel próbálkozom! - kiabáltam, de ő csak szánakozón mosolygott, majd otthagyott, válaszok nélkül. Nem értek én most semmit. Mégis mit kellett titkolnia az én családomnak? Á, nem kell neki hinnem. Hiszen csak át akar vágni, hogy addig is lefoglaljon, mert bele van zúgva Jasonbe és meg akarja szerezni. Na, de akkor is ki kell derítenem valamit a családomról, hiszen azért tudni akarom, hogy kik voltak ők. Meg is keresem Victorie-t, ő majd biztos segít nekem válaszokat találni.

Harmadik fejezet

Sziasztok kedveskéim! :)

Meghoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog. Hagyjatok nyomot magatok után.

Köszönöm az eddigi feloratkozókat, örülök hogy van, akinek tetszik és érdemes folytatnom :)

- Szóval, ti mióta vagytok itt az árvaházban? - érdeklődött kedvesen Victorie.

- Amióta csak az eszünket tudjuk - kezdte helyettem is Jason, mert én nem voltam hajlandó válaszolni. Hiába, nálam ez nagyon kényes téma. - Bocsásson meg Lorine -nek, hogy nem válaszol, csak nem szeret erről beszélni, mert nem ismerte a szüleit. Bevallom, én sem, de engem nem érint annyira kényesen, mint őt.

- Ó, semmi gond szívem, de kérlek, tegezz. Ettől túlságosan idősnek látszom - nevetett.

- Rendben, megpróbálom. Csak tudja... bocsánat, tudod elsőre így furcsa még, mert nem ismerjük még egymást, de majd próbálkozom - mosolygott rá Jason.

Az út hátralévő részében nem nagyon beszéltünk és ez kissé zavart is, mert elég hosszúnak tűnt az út. Amikor kipillantottam az ablakon, sehol nem láttam egy házat sem, csak a csodaszép erdőt és egyetlenegy óriási házat, ami akár egy kastélynak is elment volna. Gyanítom oda fogunk menni, hacsak nem valami indiánok - amit elég jól titkolnak - és az erdő közepén fogunk élni, a táplálékunk pedig az az őzike lesz majd, amit mi fogunk el és megsütünk a tűz fölött.

A ház előtt egy óriási kapu állt, amit őrök őriztek. Amint megbizonyosodtak róla, hogy a ház tulajdonosai azok, be is engedtek minket. A látvány, ami elém tárult.. Az valami csodaszép volt. Óriási kertje volt a háznak, rengeteg növénnyel, és még egy szökőkutat is láttam. Tovább fokozta csodálatomat, amint beértünk a házba. A belmagasság óriási, egy gyönyörű csillár lógott a plafonról, bevilágítva a helyiséget. A falak aranyozottnak tűntek és a padlón is végig szőnyeg húzódott. A szemben lévő lépcsőn pedig vörösszőnyeg volt, akár egy királyi palotában.

- Lorine, nem jössz? - mosolygott rám Mr. Hansen a lépcsőről. Ők már elindultak felfelé és rám vártak. Na szép, már megint elmerengtem. - Megmutjuk a szobátokat, hogy kipakolhassatok, aztán ebédelhetünk.

- De, persze. Már megyek is, csak kissé elgyönyörködtem a látványban. Nagyon szép házuk van.

- Köszönjük, örülünk, hogy tetszik. Érezzétek itthon magatokat - kapcsolódott be a beszélgetésbe Victorie is.

- Egyébként hogyhogy nem látni itt egyetlen házat sem a környéken, a magukén kívül? - indultam el felfele a lépcsőn.

- Nem szertjük a túlságosan zajos környéket. És félünk, hogy ott kirabolnának minket. Kitűnne a mi házunk a többi közül - hangzott leendő apám válasza.

- Értem.

- Nos, ez lenne a szobátok. Jason, a tied a bal oldali, Loriné pedig a jobb - mutatta Victorie a szobánkat, majd engem bekísért az enyémbe, míg Jasont William követte.

- Hű! Ez a szoba is csodálatos! - ámuldoztam. Velem szemben egy franciaágy állt, aranyozott támlával. A jobb oldalán egy szépítkezőasztal, rengeteg csecsebecsével. Volt egy hatalmas szekrény is, aminek szélen arany csíkok húzódtak. Találtam még egy könyvespolcot is, ami még üresen állt. Gondolom, arra várva, hogy a nekem tetsző könyveket pakoljam föl. A padlót szőnyeg borította és a falon meseszép aranyozott virágos tapéta állt. Bal oldalról nyílt egy ajtó, ami a saját fürdőszobámba vezetett. Volt ott egy elegáns fürdőkád, egy wc, egy csap fölötte egy tükörrel és ez persze mind fehér egy kis arany díszítéssel. A szobából nyílt még egy erkély is, ami láttatni engedte az egész kertet. Valami meseszép volt az egész, egyszerűen leírhatatlan.

- Örülök, hogy tetszik, kicsim. Ez mostantól csak is a tiéd - mosolygott rám - Remélem, hogy szeretsz olvasni. Van nálunk egy könyvtár, - hát nekik még saját könyvtáruk is van? Hogy lehetnek ilyen gazdagok? - onnan válogathatsz a könyvekből és ha gondolod nem is kell visszavinni, azért van itt ez a polc.

- Persze, nagyon szeretek olvasni, majd mindenképp körülnézek.

- És mit szeretsz még csinálni?

- Nagyon szeretek fényképezni. Jason szerint ügyes is vagyok, csak az árvaházban nem volt rá sok lehetőségem. Ott csak egy ócska gépet tudtam használni, de az is megtette.

- Akkor majd kapsz tőlünk egy csodaszép gépet. Szeretnénk, ha itthon éreznéd magadat. Jajj és majd elmehetünk vásárolni ruhákat is. Vagyis, nekünk a házban van egy ruhatár, ahol szerintem találsz a te méretedben is, csak kissé elegánsabb darabokat. De hozatunk majd pár lezserebbet is, ha az jobban tetszik.

- Igazán nem kell fáradoznia miattam.

- Kicsim, mondtam már hogy tekintsetek ránk a szüleitekként. Meg szeretnénk tenni értetek mindent - mosolygott, majd kimondta a számomra legborzasztóbb kérdést: - Miért ilyen nehéz velünk szüleidként bánni? Még mindig az igazi szüleidet siratod, igaz, drágám? - fogta meg a kezemet és együtt érzőn rám mosolygott.

- Bocsánat, de nem szeretnék erről beszélni - sütöttem le a szememet.

- Muszáj ezt megbeszélnünk, különben nem tudunk egymáshoz közel kerülni és nem tudunk majd jókat beszélgetni, meg együtt nevetni.

- Tudom, csak ez engem nagyon mélyen érint. Nem is ismertem a szüleimet. Még azt sem tudom, hogy mikor születtem -pityeredtem el.

- Jajj, ne sírj kérlek! Segíthetek, ha megengeded.

- Mégis hogyan? - szipogtam. - Hogyan lehetne ennek utána járni, ha az égvilágon semmit nem tudok róluk? Semmit, ami összekötne. Egyetlen szálat sem. Semmi adatot. Még a nevüket sem tudom - és akkor elkezdtem sírni. Nem tudtam tovább magamban tartani azt a mélyen gyökerező fájdalmat. Az ég szerelmére, hiszen nem ismertem a szüleimet! Nem alhattam el édesanyám gyönyörű énekére. Tudott egyáltalán szépen énekelni? Vagy neki is olyan botfüle volt, mint nekem? Vajon mosolygós volt és pirospozsgás? Lehet, hogy ő is szökés volt, mint én. És lehet, hogy mindig szépen kontyba fogta a haját és cseresznyés köténykét viselt. Lehet, hogy mindig finom cseresznye illata volt vagy esetleg rózsa. De lehet, hogy barna hajú volt és apámtól örököltem a szőkeséget. És apa vajon hogy nézhetett ki? Borostás volt, vagy esetleg szakállas? Egyfolytában henyélt, vagy állandóan barkácsolt valamit? Lehet, hogy még saját hintát is készített nekem. De sosem tudom már meg. SOSEM!! Nem fogom megtudni, milyen lehet, mikor apuci dobálja a gyermekét vagy éppen kergetőznek. Nem tudom meg soha, hogy milyen lehet mindig süteményszagra hazaérni az iskolából és lopva belekóstolni anyu főztjébe, hogy aztán jól leszidjon és végül együtt nevetgéljünk. Sosem tudok meg róluk semmit..

- Képzeld, - kezdte, mint édesanya este a gyermekének. Olyan lágy és dallamos hangon. Bár honnan is tudhatnám én? - utána tudunk ám nézni mindennek! Ott vannak azok az ősrégi könyvek a könyvtárban és megkérdezhetjük az ismerőseinket is. Bármit megtudhatunk, drága Lorine!

- Komolyan? - szipogtam. - De hiszen tényleg nem tudok róluk semmit.

- Valamit majd találunk, ami összeköt velük. És aztán elindulunk azon a nyomon, a többi meg csak jön magától. Higgy nekem, kicsi Lorine! - annyira megnyugtató volt a hangja, hogy tényleg kezdtem hinni neki.

- Remélem, nagyon szeretném.

- Hát persze! Most pedig gyere szépen. Mosakodj meg és gyere le vacsorázni. Magadra hagylak addig. Az étkező a lépcsőtől balra lesz.

- Rendben. Köszönöm, Victorie - mosolyogtam rá még könnyes szemmel.

- Bármikor, kincsem! - azzal elballagott az én új jóságos anyukám.

Első fejezet

Sziasztok hercegnőim! :3

Meghoztam az első fejezetet, remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást hozzá!

Kommenteljetek, hagyjatok nyomot magatok után. Örülnék a véleményeteknek. :)

Köszönöm az eddigi feliratkozókat, remélem gyarapodni fognak a kis hercegnők! :)

Egy kérdés: Lehet ennél hosszabb fejezet? Szerintetek ez rövidre sikerült?

                                                                  ~

Jasonnal reggel megint korán keltünk, hogy még jusson nekünk bőven a reggeliből. Vagy hogy egyáltalán tudjunk enni, hiszen rengeteg éhes száj van itt. Átmentem hozzá, hogy felébresszem, majd együtt elindultunk a kisebb étkező felé. Szerencsére még korán odaértünk, így jutott nekünk reggeli. Pirítós volt felvágottal, lekvárral - ki mivel akarta. Egy kis eperlekvárt kenegettem a kenyeremre, amikor eszembe jutott, hogy milyen régen voltunk már Jasonnel a kedvenc barackfánknál. Meg is kérdeztem tőle, hogy lenne e kedve reggeli után kijönni és ott beszélgetni, nézegetni a felhőket.

- Persze, tényleg nagyon rég voltunk már ott. Amúgy nem tudod, hogy ma kell e valamit segítenünk a gondozóknak? Mert most nagyon fáradt vagyok és szeretnék párat fotózni.

- Nem hiszem. Tegnap is mi voltunk sorosak a mosogatásban, úgyhogy ma szerintem kihagynak minket - ebben azért nem voltam olyan biztos, de reménykedni lehet - Amúgy mióta szeretsz fotózni? Úgy tudtam ki nem állhatod és csak azt szereted ha én fotózlak téged - nevettem.

- Most ezt miért mondod? Hiszen én nagyon szeretek fotózni. Egy igazi profi vagyok - mondandójából sütött a szarkazmus. Lehetetlen volt nem észrevenni, hiszen még mosolygott is hozzá. Mikor hitetlenkedő fejet vágtam folytatta: - Na jó, igazából eddig nem szerettem, de most kedvet kaptam tőled. És lehet, hogy tényleg jobb vagyok nálad.

- Na azt kétlem! Te még mosogatni sem tudsz! - vágtam vissza.

- Az egy teljesen más téma. A kettő nem függ össze. - kezdte enyhén hadonászva, hogy nyomatékosítsa mondatait -   Szerintem menjünk ki és nézzük meg, hogy ki tud jobb képeket készíteni! Ezennel kihívlak egy fotópárbajra!

- Ez tudod milyen nevetséges? Úgyis jobb vagyok nálad!

- Na, nem mersz kiállni? - húzta fel a szemöldökét.

- Dehogynem! Menjünk, hozom a gépemet. Te mivel akarsz fotózni?

- Majd a tieddel - kezdte, de felnevettem - Már ha megengeded..

- Ugyan már, tönkre fogod tenni! - szomorú arcocskája láttán végül beleegyeztem és felsóhajtottam - Rendben, de ha tényleg elrontod megnézheted magad!

- Igen is, főnök! - nevetett és elindultunk kifele.

- Szóval, mit akarsz fotózni? Mondjuk a kedvenc barackfánkat? - tudakoltam mosolyogva.

- Hmm.. - töprengett - Az úgy kicsit unalmas. Inkább álljunk modellt egymásnak a barackfa előtt.

- Oké. Mehetsz. Állj úgy, ahogy kedved tartja.

Jason odabattyogott a fához, majd egy elég érdekes pózban meg is állt előtte. Háttal a fának támaszkodott, keresztbe vetette karjait, lábát pedig kissé behajlította. Csináltam pár képet, majd szóltam, hogy álljon most kicsit máshogyan. Erre átkarolta a fát, majd hátrahajtotta a fejét és rám mosolygott. Itt már kezdtem fuldokolni a nevetéstől, ezért remegett a kezem, miközben fotóztam. Végül feladtam, elterültem a földön és úgy nevettem.

- Na mi van már? Min nevetsz annyira? - jött oda Jason és próbálta kikapni a kezemből a gépet, de sikertelenül. Éppen sikerült utána nyúlnom.

- Majd megnézted, ha te is csináltál rólam képeket.

- Na jó. De akkor siess, mert kiváncsi vagyok.

Odaszögdécseltem a fához, majd utánozva Jason első pózát nekidőltem a fának. Elkezdett nevetni, de szólt, hogy kész, így váltottam. Kezemet nekitámasztottam a fának, hátra felemeltem az egyik lábamat és hátrahajtott fejjel Jasonre vigyorogtam. Most már fuldoklott a nevetéstől és ő is a földön végezte, mint én az előbb. Odamentem hozzá, hogy megnézzem a képeket és amikor megnéztem... Elkezdtem sírva röhögni.

- Hé, Lorine. Borzalmas képeket csináltál rólam, pedig olyan jól pózoltam! El vannak mosódva a képek! - szomorkodott, bár látszott rajta, hogy tetteti.

- Na, persze. Te rontottad el az én képeimet azzal, hogy olyan nevetségesen álltál ott és emiatt elkezdtem nevetni, amitől pedig remegett a kezem.

- Kis hazug! Te sem voltál jobb. Nézd csak! - nyújtotta felém a gépet. Én is megmutattam neki, erre megint kitört belőlünk a nevetés.

Jókedvünket az szakította félbe, hogy arrajött az egyik gondozó és felénkfordulva szigorú pillantásokat vetett ránk. Megijedtünk, de szerencsére teljesen mást mondott nekünk. Vagyis inkább Jasonnak..

- Fiam, beszélnünk kell. Négyszemközt. Lorine most nem jöhet velünk, egy örökbe fogadásról lenne szó.

- De én nélküle nem akarok menni, ezt tetszik tudni. - andalgott Jason - Mi nagyon kedveljük egymást és azt szeretnénk, ha együtt fogadnának minket örökbe - itt felém pillantott, megerősítést várva tőlem. Mikor bólintottam, folytatta: - Nem tudom mit csinálnék nélküle, szerintem az idegeikre mennék és az megint rossz fényt vetne az árvaházra - villantotta ki tökéletes fogsorát.

- Nem bánom. - egyezett bele a mi kis kedves gondozónk - Megkérdezhetjük, de ha nemet mondanak, akkor nélküle kell menned. Tudod, ők nagyon befolyásos emberek, rengeteget fizetnek az árvaháznak, tehát jó színben kell feltüntetnünk magunkat. Viselkedjetek normálisan! Most pedig gyertek velem, nem szeretném megvárakoztatni őket! - intett, és elindultunk egy újabb beszélgetésre.